box 8/7
to
4.9. An Zyklu-
494
Budapesti szinházi krónika
Vegyk el most a Schnitzler-darabot. Kétségtelenul
érdekkes, finom alkotás, eredetileg het képból all, de nálunk
a Magyar-szinház kettöt kihagott. Minden ké nálló egés,
egy kis egyfelvonásos darab, csak a hosuk ugyanaz: Anatol.
Nem mindegyik kép egyentó jó, egy-ketto mesteri techniká-
val megesinalt, de különben jelentektelen bohózat s azert
czekkel nem is foglalkozunk. Minket csak azok rekenek,
amelycken a «Liebelei» és «Das grüne Kakadu" szerzo-
jének lelke mutata magat a kifeldes kezdófokán. Mert
Schnitzler itt kezdte a dolgot, ezené a kisi bécilenok-
nál, akiket ismert, akiket szeretett és akik közl egynek-
egynek lakkcipóje végigkopog az «Anatole egyes jeleneten.
Anatol, a bécsi viveur, a minden különössig nélkul való
smokk a ferit, a XX. század galantuomojat képiseli a darab¬
ban. Gyönyörien peregnek a jelenete és mindegyikben van
egy is psychikai — nem összentkos, csak mondjuk egy
zökkens, valami apró lelki emoció finom megéreztetés,
amelynek nincs is épen nagyobb jelentose, csak annyi,
hogy tudomásunkra hoz egy rejett, differencialt érés,
amelyk benne él a lelkun mélyn samelynek szevéte¬
tése az ró legfobb célja. Ezek az érzések finoman, élesen
csiszoltak, mint valami velencei pohár szivárványos éle, ezek
a lelkink legbensób fiókjából kerlnek eló, nem is tudjuk,
hogy vanna, amiga költä kesken, hosszu ujjakkal hozzá-
juk nem nul es elénkbe nem raja. Es kérem ez is roman¬
ticimus, ez a finom rezignalts, amelyk a krácsonyi ajan-
dékok gördulo dialogusainak során megérzódik. Az asszony
a lelke mélén egy érzest pol, amelyrol bizonyara már
sokszor abrándozott a kandalló elott, mikor a férje nem volt
otton, mikor nem volt más társasága, csak a gondolata,
Es lassan-lassan a szivére hullana ennek a szerelmes res¬
nek sugarai, mint a kabatjára a hopelylek. Hat ez szinten
romanticimus, sot egenesen sentimentalismus, csakhogy
másfajta, bensóbb, emberibb. Nem egy stilizált világba visz
bennünket, hanem csak a sajat erzéseink világat tarja fel
azokat a érzseket, amelyck a nagonal, mindennapi éle¬
ben egyaltalában nem láthatok, csak akkor válnak sze-
vehetókke, ha elvonatkozunk az élettól, ha lerázzuka
mindennapisagot és mint egy kincses ládából, a lelkünkból
to
4.9. An Zyklu-
494
Budapesti szinházi krónika
Vegyk el most a Schnitzler-darabot. Kétségtelenul
érdekkes, finom alkotás, eredetileg het képból all, de nálunk
a Magyar-szinház kettöt kihagott. Minden ké nálló egés,
egy kis egyfelvonásos darab, csak a hosuk ugyanaz: Anatol.
Nem mindegyik kép egyentó jó, egy-ketto mesteri techniká-
val megesinalt, de különben jelentektelen bohózat s azert
czekkel nem is foglalkozunk. Minket csak azok rekenek,
amelycken a «Liebelei» és «Das grüne Kakadu" szerzo-
jének lelke mutata magat a kifeldes kezdófokán. Mert
Schnitzler itt kezdte a dolgot, ezené a kisi bécilenok-
nál, akiket ismert, akiket szeretett és akik közl egynek-
egynek lakkcipóje végigkopog az «Anatole egyes jeleneten.
Anatol, a bécsi viveur, a minden különössig nélkul való
smokk a ferit, a XX. század galantuomojat képiseli a darab¬
ban. Gyönyörien peregnek a jelenete és mindegyikben van
egy is psychikai — nem összentkos, csak mondjuk egy
zökkens, valami apró lelki emoció finom megéreztetés,
amelynek nincs is épen nagyobb jelentose, csak annyi,
hogy tudomásunkra hoz egy rejett, differencialt érés,
amelyk benne él a lelkun mélyn samelynek szevéte¬
tése az ró legfobb célja. Ezek az érzések finoman, élesen
csiszoltak, mint valami velencei pohár szivárványos éle, ezek
a lelkink legbensób fiókjából kerlnek eló, nem is tudjuk,
hogy vanna, amiga költä kesken, hosszu ujjakkal hozzá-
juk nem nul es elénkbe nem raja. Es kérem ez is roman¬
ticimus, ez a finom rezignalts, amelyk a krácsonyi ajan-
dékok gördulo dialogusainak során megérzódik. Az asszony
a lelke mélén egy érzest pol, amelyrol bizonyara már
sokszor abrándozott a kandalló elott, mikor a férje nem volt
otton, mikor nem volt más társasága, csak a gondolata,
Es lassan-lassan a szivére hullana ennek a szerelmes res¬
nek sugarai, mint a kabatjára a hopelylek. Hat ez szinten
romanticimus, sot egenesen sentimentalismus, csakhogy
másfajta, bensóbb, emberibb. Nem egy stilizált világba visz
bennünket, hanem csak a sajat erzéseink világat tarja fel
azokat a érzseket, amelyck a nagonal, mindennapi éle¬
ben egyaltalában nem láthatok, csak akkor válnak sze-
vehetókke, ha elvonatkozunk az élettól, ha lerázzuka
mindennapisagot és mint egy kincses ládából, a lelkünkból