Es talán mégis, igaza van Schnitzlernek, aki
ma este azt bizonyitgatta, hogy az élet a leg¬
nagvobb keritöje a halälnak. Lehet azonban
az is, hogy mi magunk vagyunk az oka a
bukäsainknak, a halälba valö kéjes beszédülés¬
nek. Mi magunk, akik a zengó szözatok után
égnek szegatt fejjel rohanunk és nem nézünk
a läbunk ald, De tehetünk-e röla, mikor repes
a szivünk, a fejünket elönti a ver es amikor
valamennyien szerelmesek vagyunk az éleibe.
Nem, az isten vilägäèrt nem szabad profán
kezekkel hozzänyuini ehhez a mülvészi alkotäs¬
hoz, amelv talán ibsenes, talán törvényeket
fumigäló. De soha sem akar deklamälni, soha
sem akar tendenciäkat belenkmagyarázni, soha
nem akar meggyözni. Crak finom, elegäns
müvészet a Schnitzleré, de soha sem müfaj.
Parfümös lchelet a feher papiron az egész
dräma, emberi érzéseknek, hangulatoknak stili¬
zält képmäsai az egymäsba fonödó jeienetek.
Ezer és ezer kéz emelkedik a levegöbe,
Finomak és durväk. Kékeresek és kergesek.
Almodöan vägyödök és szilajon kapaszkodök.
Es mind, mind szép, de tesietien szavak utän
nyulnak, amelyek az élet ajkáról röppennek ei
bübäjos esengéssel. Es à szavak mindig csal¬
nak, mindig esak szavak maradnak. A szerel¬
met fölvälljuk a csókok apröpénzére és a föl¬
välto,l penz ugy elszäll, mint egy sóhaftäs.
Pedig ugy érezzük, hogy az élet szava nem¬
csak csengö, de okos is. Mintha a szavak bä¬
jos bonbonniérjeiben csupa valödi argumen¬
tum-arany volna elzärva. Pedig semmi mäs,
csak édes, omlös, olvadö cukorka. Ha messzi¬
röl nézzük a Schnitzler drämäjät, ugy taläl¬
juk, mintha a pesszimizmus 5ö, fekete
gallérjäba burkulöznék és onnan nézné
a vilägot. Tulajdonképpen pedig az élet maga
vältoztatja a szemünk elött a szemüveget. Rö¬
zsaszinre fekelét tesz. Az édes pezsgö utän
mérges orosz pälinkät önt a poharunkba. Ra¬
gyog.5 magaslatokba csal és fenekeilen mélysé¬
gekbe taszit, ahol nyomorultul veszünk el. Az
illuziök himnusza és a kiäbränduläsok tragé¬
diäja olyan természetes sorrendben kövelkeznek
egymäs utän, mint a sugaras nappal és a csil¬
lagtalan éiszaka. Az életben is, a drämäban is.
Az élet mämoros szava megejt itt minden¬
kit, a csalödäs végig ostoroz és a haläl min¬
denkit megähoz ölel. Szelid, szép elmuläsok,
dicsöséges, fanlomokért való önfeläldozäsok,
narkotikus halälbahajläsok követik egymäst.
Az életvägyó szemek örök lehunyäsän arany¬
fényes napsugarak mosoiyognak, az utolsó sö¬
haftäsok dallamára az élet paläntäi, szines ru¬
häs gyerekecskék täncolnak és a süppedó sirokon
mohó, kacèr uj életek virulnak. Nem félelmes,
nem undoritó a haläl: nincsenek görcsös zo¬
kogäsok, nincsenek fuldokló sirások. Az utolsó
lehelet kacagässä olvad, a pusztuläsböl szabad¬
säg teremtödik.
Ezért. nein rémdräma a Schnitzleré,
még ha külsöleg annak tetszik is. Finom,
lägy éneke a halälnak, édes, vägyödó him¬
nusza az életnek. A leányra, aki megmérgezi az
apjät, mert élni akar és a göthös öreg élet¬
vägyó zsarnoksägätöl szabadulnia kell, az élet
szava parancsol rá ellenällhatatlan kényszerrel.
Ugyanez a leány odadobja viruló fesiét egy
halalbainduló katonänak és az elsö csök, az
elsö ölelès ulán bägyadtan, elfonyadva borulnak
össze viräglelkének ékes szirmai. A mäsik läny
tüdövészes. Ennek az élet azzal argumentäl, hogy
a hätralevö kicsike idejét zsufolt gyönyörökkel keil
megtömnie. Férfikarból ferfikarba dobja magät,
csökos ajkat csökos ajkkal cscrél föl. Es az élet
szent deliriumäban leheli ki leikét. Egy asszonyt a
szerelem emésztö tüzében égve taläl el és 61
meg a férie golyója. Hangtalanul, nagasztosan
hal meg. Egy egész ezied katona pedig egy
szép. de ostoba hazugsägért bucsuzik az élet¬